16:21 - írta mediakurva Pontosan tudta, merre mit talál. Csukott szemmel mászott fel. Volt már itt többször. Munka után, ha úgy érezte, ki kell szakítani magát közömbös, kicsinyes világából, mindig ide menekült.

A naplementét várta. A vörös-sárga, néha rózsaszín fényeket. Meg az apró ecsetvonásokkal megfestett felhők lomha vándorlását, mellyel önkéntelenül is tudtára adták minden alkalommal, hogy létezésük egy olyan elméleten alapszik, mellyel sosem értett egyet, sőt... ha értett volna hozzá, biztos ezek cáfolatának szentelte volna életét. Erre most gondolni sem akart. Várta a saját kis felhőjét, ami majd kiragadja, messze repíti őt, vagy legalább a gondolatait.

Se felhők, se felszabadító gondolatok. Táncoltak. Érezte az illatát, közelebb húzta, lassan, nagyon lassan beletúrt a hajába, végigsimított a nyakán, közelebb húzta, megcsókolta a homlokát, a fülét, a tarkóját, közelebb húzta... azon gondolkodott, miért nem ő vitte haza. Megjöttek a felhők. Egy hosszúra sikeredett pillanatig narancsszínben úszott minden.