12:02 - írta mediakurva Nem az ő vonata volt. Csak futott utána, mert érezte, ha most nem megy el ebből a városból, később már nem fog tudni. Nem akart odamenni, nehéz volt a levegő, nem tudta elviselni a fáradt reggelek utáni naphosszat tartó egyhangú Fiestákat. Megölte volna őt a város, ha nem menekül el. Amikor kiérkezett a pályaudvarra, mindegy volt, merre megy. Ő ment volna, csak a vonatok nem. Kilenc napot kellett volna várnia.

Pisztrángot szolgáltak fel. Ez volt a város egyetlen helye, ahol halat lehetett enni. Nem szerette a halat. Ott ült a rózsaszín hússal a tányérjában, körülötte ezer csoda, látszott, hogy a szakács élete egyik legjobban sikerült fogását készítette el. Hányingere volt. Rózsaszín volt az ég alja. Pirkadt, reggel négykor sehol máshol nem tudott volna enni. Éhes volt, beleharapott.

Amikor rátaláltak a fiúra, zavartan sétált a parkban. A járőr beszólt a kapitányságra, egyeztetett, intézkedett. Három napja kerestette a vasúttársaság a rendező-pályaudvari munkást. A baleset óta nem látták, a szálláson nem jelent meg, enni és tisztálkodni sem ment be. Fél marék gumicukor volt a zsebeiben, néhány kavics, és egy tépett zacskó, rajta számok és egy vers. Semmi más.