[médiakurva]

Az utolsó kávé íze

Beült a kávézóba... mindig odament, már nem is tudta volna másképp elképzelni a reggeleket, nem is akarta nélküle elképzelni, most mégis ott ült mindennek háttal, befordulva a sarokba. Arra gondolt, majd most kiírja magából azt a sok szennyet és poklot, amit az elmúlt napokban felszedett.

Nem is élhette volna túl. Nem a robbanásnak, hanem az azt követő reakciósorozat valamely elemének kellett volna végeznie vele. A sugárzás úgy hatolt át a szövetein, hogy semmilyen elváltozást nem okozott benne. A hirtelen nyomáshullám ugyan megsértette a dobhártyáit, de az aprócska sötétpiros csíkokon kívül más jele nem maradt. Furcsamód a hő okozta a legnagyobb károkat.

Amikor a kórházba szállítás közben megpróbálták intubálni, leszakították a gégefedő egy részét. A forró, hamuval kevert levegő nem csak a tüdő nagy részét égette össze. A száját, a nyelvét, az ínyt, a garatot. Később, amikor vissza akart emlékezni az eseményekre, csupán az utolsó ízek maradtak meg benne. Haláláig elkísérte a főtt-füstölt nyelv íze.

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja