18:14 - írta mediakurva néhány nap távlatában, úgy, hogy tulajdonképpen a világ összes jelentős hírkészítője által készített összes anyag, riport, ots, demo, headline, flash, kollázs, nocomment, master, muster és más felvétel eredetieit és vágott verzióit is láttam, rendőrfőnökök, államfők, ál és valódinak tűnő terroristák és háttérintézményeik nyilatkozatait, tanulmányait és beszámolóit elolvastam, próbáltam mindenfelől tájékozódni, ismerősökkel beszélni, ismeretleneket megkérdezni, újra és újra végiggondolni... szóval nem megy... még mindig nem tudtam felfogni...

hirtelen végiggondolni sem tudom hány szállal kötődöm Londonhoz, mennyi elcseszett kapocs, mely mind felszakadt egy szempillantás alatt, mert nem tudtam ott lenni... nem tudtam segíteni, mintha egy tűzvész fenyegette városban minden visszanézés nélkül magára hagytam volna saját otthonom...

az utcák, a metrószerelvények, a buszok, a fájdalmas néma sikítások, mint egy múltszázad eleji abortusz, amikor valami élőt kaparnak ki az éppen anyából... úgy vágott egy sarlatán égő sebet London méhébe... és tette mindezt akkor, amikor nekem ünnepelnem kellett volna...

2005. 07. 07. - éppen harminc éve vártam erre a napra...

Áll a skynews riportere a kordon mellett, próbál a kamerába nézni, próbál megszólalni, és minden kísérlete kudarcba fullad, erőtlenül leereszti a karját, a mikrofon kicsúszik a kezéből, tompa puffanás, majd a lábai a korlátnak dőlt testet lassan, de biztosan a földhöz ragasztják, a kamera forog tovább, a máskor oly magabiztos médiacápa zokogva tapasztja tenyerét a fejére, hogy kizárja magából az egész világot... a kamera leáll... az élő egyenes bejelentkezés elmaradt...

Egy arab kisfiú virágot dob egy másik korláton át egy másik helyszínre, mint valami párhuzamos világokon átívelő ökomenikus bűntudat, mert szem itt sem maradhat szárazon...

...és akkor megpillantok egy apró füzetlapot, rajta ákombákommal a veleszületett angol fogalmazással annyi csupán, ’nem félünk, tőletek!’...