[médiakurva]

médiakurva - na itt jöhetne egy hosszú, velős magyarázat arról, hogy a magyar értelmező kéziszótár mit ír erről a felettébb érdekes összetett szóról. maradjunk ezzel kapcsolatban inkább annyiban, hogy évekkel ezelőtt egy televízió folyosóján előttem sétáló vén fasz a következő szavakat volt bátor kiejteni a száján, pont előttem sétálva másik vén fasz haverjával: "tudod Istvánom, ebben az épületben mindenki kurva vagy buzi..."

Elolvasom »

alcím: "adodide"

Persze, hogy ez volt az első szavam, megfogtam anyám állát a bal kezemmel, a jobbal fenyegetően kaszáltam a levegőt és közben azt kiáltottam: ADODIDE!!!!

Annak idején még nem a reprodukálás volt a legfontosabb szempont, legalábbis nem volt bennem az a fajta fajfenntartó, génörökítő vágy/ösztön/mittomén mi, amire foghattam volna az egészet...

első színházi élményemet követően betörték az orrom, mondhatnám, minden adva volt ahhoz, hogy elkerüljem a művészetet mindörökre, de ez így persze bizonyos mértékű csúsztatás volna... azonkívűl pedig (egyelőre) semmi okom nincs rá, hogy kerüljem a művészetet, hacsaknem a művészeket magukat, akik persze sokszor nagyon is zavaró körülmények tudnak lenni, persze ugyan nem mindig, ma például az egyik (művész) még kávét is főzött nekem. Szóval a történetről utóljáróban csak annyit, hogy 4 éves koromban egy matiné színházi előadást követően (talán vannak akik még emlékeznek ezekre a műsorokra, bizonyos szamóca főszereplésével, és ha igen, akkor talán elhagyhatom a további zárójeleket) hazafelé sétálva, újra és újra elbújtam anyukám elől, hogy megijesszem. az utolsó bújásnál sikerült is valóban megijednie, ugyanis a kapualj, ahova elbújtam egy pincelejáró volt zárt ajtóval, aminek nekitámaszkodtam, így sikerült rájönni, hogy nem is zárt az ajtó, így én a pincében landoltam, hogy a dohos padló adta a másikat, állam-orrom-homlokom vérzett, de legalább sikerült megijeszteni anyukám... természetesen túléltem, többek között ezért is vagyok most itt.

alcím: összeszedetlen történetek

éppen 14 évesen felültetnek egy vonatra. Kiszkiképzés, mondják. Igazából csak az a háromnapos balatoni heppening érdekel, amit nem az iskolában töltesz, hanem a vízparton. Még két kilométer és megérkezel. Lógsz az ajtóban, a húgyszagban, mosolyogsz, mint ahogy mögötted mindenki, közeledik az állomás. Aztán valaki, vagy valami, véletlenül meglök... te meg már zuhansz is, egyenesen a kerekek közé... vicces, a karod abba a sárga laposvas kapaszkodóba akadt bele a csuklódnál, amit soha semmilyen körülmények között nem fognál meg, amikor fel-le közlekedsz a szerelvényre mászáskor és elhagyásakor. Lógsz a lassuló vonat oldalán, lábaid a sín dobálja a töltés kövei a cipőd segítségével szikrákat vetnek a kerekeken. Már nincs nyoma mosolynak. Aztán, mire bárki is visszarántana, megérkezik a vonat az állomásra. Felállsz, mindened fáj, de túlélted... ezt is.

vissza a gerendára, hallatszik néhány héttel később a tornatanár ellentmondást nem tűrő parancsa, te meg is próbálod... de nem megy... sehogy. Fáj a lábad. Most estél le, próbálsz magyarázkodni. Aztán elkullogsz a padhoz. Mindenki azt hiszi szimulálsz. A lány, akinek éppen udvarolni próbálsz, kijelenti, hogy most aztán tényleg hazakísérheted, de csak most, csak ma... mire este hazaérsz, már nem tudod levenni a nadrágod. Az orvosok negyed óra alatt tudják csak levágni, két ér megrepedt, és a térded összes szalagja kisebb-nagyobb mértékben elszakadt. közismert morfium származékot kapsz fájdalomcsillapítónak.

próbálsz magasabbra pisilni, mint a többiek, már majdnem sikerül, az egész wc úszik a gyerekek vizeletében, már tiéd lehet a győztesnek járó minden elismerés, amikor a tanítónő belép a csak fiúknak fenntartott mellékhelységbe, azonnal lelohad minden, vesztettél, alig 4 napja jársz általános iskolába, s máris igazgatói intővel büszkélkedik a szülőket értesítő apró könyvecske.

alcím: karácsony

akkoriban az emberek szerettek kapni... néha többet is, mint ami elvárható lett volna. én meg hazaindultam a kötelező iskolai ünnepségről, megrakodva mindennel, amire ott akkor, semmi szükségem nem volt. jó éreztem magam, abban a tudatban, hogy szeret az emberiség. kulcs a zárba, zár meg zárva, kulcs... mintha egy másik ajtót nyitna, vagy, mintha, ezt már nem nyitná...

rövid töprengés utáni kicsit hosszabra sikerült séta, a friss hóban, alig tizenhat éves, aligha találhatott volna jobb időpontot a zár kicserélője arra, hogy összedöntsön bennem egy világot. szerelmes voltam. semmim nem volt, csak a kulcs, ami már nem nyitott semmilyen zárat, néhány feleslegesnek tűnő ajándék, anyám értelmezhetetlen szavai a telefonban, és egy farmerdzseki, összehúzva... kezdett lehűlni a levegő...

a következő kilenc napot, egy hegytetőn töltöttem... víz a völgyben, vécé a ház mögött, a kilátás csodaszép, fűteni egy olajradiátorral lehetett, amihez az üzemanyagot, egy kedves barátom apukája szállította a helyszínre, néhány levetett ruhával, és egy hálózsákkal egyetemben. szép új esztendő köszönött rám, vártam a tavaszt...

alcím: a puskatus

Minden csupa vér volt, minden. Hihetetlenül szürreális kép tárult elém, ahogy a saját vérem festette falakat bámultam. Néztem a formákat, mint valami ősi labirintus falára festett hieroglifák. A nap isten nézet vissza, mosolyogva. Aztán eltalált megint. Egy pillanatra elvesztettem az eszméletem.

A vadászpuskák tusának sajátos a kiképzése. Alkalmasak rá, hogy szinte bármit feltörjenek vele. Szinte bármit, ő mégsem boldogult velem. Ebben a pillanatban újra elindította a hirtelen szokott mozdulatot, utoljára, csak arra tudtam gondolni, hogy talán most végre sikerül neki. Fájt a fejem.

nem volt tovább. vagy megunta, vagy érdekesebb hobbit talált a másik ütésében. Vérrel keveredtek a festményeim, saját véremmel. egyek voltunk, s most egy festmény csodálatos kompozícióján eggyé váltunk megint. Próbáltam védeni, de nem ment. Minden kétségbeesett levegővételt a puskatus csókjával ragasztott vissza az ajkaimra.

alcím: az első törés

kilenc éves voltál. Tavasz volt. Álltál felette, nézted, hosszú másodpercek teltek el, nem láttál semmilyen reakciót. csak feküdt a csúszda alján, csillogó szemei a napot fürkészték, a vér meg folyt a füléből. Aztán az apró, szinte észrevétlen remegés kezdett elterjedni az egész testen. Ő nem volt még kilenc. Te láttál már ilyet.

iszonyatos kín emlékei zajlottak le benned. El kell veszíteni őt. Alig ismerted meg, éppen hogy barátra leltél az idegenben, erre tessék. S csak rohansz, szaladsz a korház felé. A macskaköves kereszteződések százéves repedései felett úgy suhantak el a gyereklábak, mint ahogy a fecskék szállnak el a földközi tenger felett, sietve, semmiképp feladva, egyetlen céllal szívükben, hogy megérkezzenek.

a mentőorvos első diagnózisa epilepszia. Lehet, talán. Nem tudtad mit jelent. Aztán sokat olvastál róla. Ő túl élte, te elköltöztél. Soha többé nem találkoztatok.

alcím: Még egy unalmas nap a paradicsomban

Az egész azon a nyáron kezdődött, amikor egy Balaton parti SZOT-üdülő ping-pong pavilonjában arra döbbentem rá, hogy nem kívánom tovább a 8 évesekre jellemző eletet élni... nekem más kell... művész leszek... többszörös trauma után kicsit hirtelennek tűnt a kijelentésem, de a körülöttem állók, a mondat jelentését nem felfogva, helyeselni kezdtek, és ők is hasonló szakmákat kezdtek kitalálni saját felnőtt életükre...

"szakács leszek" - jött az első replika a dagadt fiútól a sarokban. "én rendőr" - válaszolt egy lányka, kinek az édesapja is rendőr volt. "űrhajós" - "focista" - "állatidomár" - "mentőorvos"

nem tudom, több mint 20 évvel később kinek sikerült megvalósítani azokat az álmokat...

...

Születésnapi zsúr, a kis zongorista sorra megkapta minden ajándékát, ott vannak mind, kikkel együtt lóg a téren, most senki nyakában nem lóg kulcs... mindenki mosolyog, a szülők pedig a nappaliban szorítják magukba a következő kör aperitifet, természetesen mind a gyermekek egészségére szolgált...

Az a szőke lány a szeplőkkel, meg azokkal a hatalmas kék szemekkel meg odajött és kijelentette, hogy most pedig mutatni fog valamit a zongora alatt... persze, hogy utána mentem, mar felnőtt voltam, aznap épp 8... ott térdeltünk egymással szemben a hangszer alatt, nekem be kellett csuknom a szemem, ő meg összenyálazta a szám, majd megölelt, eldőltünk, ö kacagott, kimászott, én meg ott feküdtem dermedt-boldogan, s csak hosszú perceknek tűnő másodpercek múlva másztam elő, akkurátusan törölgetve a tortától és szörptől ragacsos csókot a számról... szerelmes lettem a szeplőibe.

...

Szentendrére kellett utaznom... nem értettem mit keres egy ilyen kis gyerek ennyi nagysrác között... az úttörőtáborba anyám protekciója juttatott el... haragudtam rá nagyon... a sok nagyember, mind majd 12 éves felnőtt, lassan ivarérett, kiknek nincs fontosabb dolguk az életben, mint fogkrémmel összekenni a kilincseket, a tanárok székeire, az ebédlőben, rajzszöget csempészni, repetát kérni, és sokat, hangosan röhögni...  engem meg mindenből kihagytak.

Ott fogalmazódott meg bennem először... ha el kell töltenem itt meg egy unalmas napot, én bizony úristen, belehalok... túléltem...

alcím: egy médiakurva első megrázkódtatásai.

alig kétéves forma gyerek közelít a konyhához. Édesanyja teát készít neki. Szereti a teát. Mindig csak azt inna. Türelmetlen. Akaratos. Mindig az történik, amit ő akar. Még akkor is, ha ezért bármit fel kell áldoznia. Bármit. Akármit. Odaadná azért a teáért a fél karját. Érte nyúl. Gyorsabb, mint az édesanyja. Aztán találkozik a teával. Néhány perccel később az édesanyja, karjában a kis médiakurvával már a lépcsőházban szalad lefelé. Fordulók követik egymást, az emeletek számozása egy csökkenő matematikai sorozat képét rajzolja fel. 7, 6, 5, 4, 3... negyed órával később orvosok vizsgálják a jobb kart. Nincs rajta bőr. A forrásban lévő víz úgy oldotta le a gyermek karját, ahogy a paradicsom héja válik le, szakszerű előkészítés után. Transzplantációra van szükség. Médiakurva génállományát feljavítják. Sertésbőrt ültetnek be. A figyelmes szemlélő, kellő keresgélés után, ma is megtalálja az apró hegeket. A médiakurva filozófiai viták kereszttüzébe kerül. Meddig ember, és mikortól állat egy keverék. Százalékosan meg lehet-e határozni, meddig érző emberi lény a kentaur, s mikortól ló.

alig háromévesen fizikai jelenségek tanulmányozása köti le mindennapjait. Két szöget dug a falon elhelyezkedő elektromos áram továbbítására alkalmas aljzatba. Néhány másodperccel később a szoba közepén fekszik, a házi készítésű defibrillátornak köszönhetően. A rövid sokkot egy matematikai sor követi: 8, 7, 6... a többi könnyen kiszámítható.

négyévesen haza akarja vinni az elefántot a cirkuszból. Mivel az elefánt nagyobb, mint a nappaliban található zongora, ezért az arra legalkalmasabb helyen kívánja elszállásolni az állatot, az erkélyen. Édesanyja nem támogatja az ötletet. A médiakurva életében először kénytelen meghátrálni. Megfogadja, hogy soha-soha többé nem hagyja, hogy irányítsák a vágyait. Ő fog uralkodni mások álmain.

alcím: egy médiakurva születésének sablonos története.

a fogantatást követő hetedik hónapban azt mondták az okosok anyámnak, hogy ácsi babám, ácsi, nemugy vanaz tésnaccsága ahogy elteccen képzelni, hogyittenmég kéthónapig benn csücsül az a kis kurva a hasában, merthogy annak ki kell jönni, ha meg nem jönne, úgy kirángatjuk erőszakkal. persze ezek az okosok csak valami rossz álom igénytelen foszlányai voltak anyám zavarosan alakuló nyári éjszakáin. a lényeg végül mégiscsak az, hogy akár álom volt, akár nem, annak a sok okosnak igaza lett. kijöttem, talán, mert nem bírtam... talán. de talán azért jöttem ki, mert jó volt benn, de úgyhittem idekinn majd még jobb lesz.

burokban születtem a földre. az Úr 1975. évének 7. havának 7. napján 7 órakor. ezt vannak/voltak akik jelként értékelték, nem mondom, néha én magam is eljátszom a gondolattal, hogy egyfajta messiásként a népvezetői pályát választom, vagy éppenséggel öt év múlva én leszek a világmindenség parancsolója, de aztán mindig rá kell döbbenjek, hogyha ez valóban így is lenne, sem tudnék vele mit kezdeni. nem fogom tudni megváltani sem magam, sem a több sebből vérző szánalmas kis világot, de nem is akarom. a lényeg mégiscsak annyi, hogy azon a jeles napon, amikor a világrajöttem, valaki szántszándékkal kinyitotta pandora szelencéjét.

alcím: egy médiakurva fogantatásának különös körülményei.

néhány napja beszélgettem anyukámmal. kértem, meséljen apámról, meg kiváncsi voltam pontosan mikor születtem. meg kiváncsi voltam, a születés körülményeire, aztán kérdezgettem, arról, milyen volt megtudni, hogy sokkal korábban érkezem, aztán kérdeztem arról, hogy mennyivel korábban érkeztem, aztán kérdeztem arról, mikor fogantam.

1974 tele volt. nem volt túl hideg, s az átlagosnál talán melegebb sem volt, hagyományos tél volt. a 70-es éveknek még az első felében jártunk, anyám fiatal volt, éppen 25 éves. szabadságról, szerelemről, fiatalságról szóltak a mindennapjai. anyám ejtőernyőzött. anyám papíron katona volt. anyám orvos akart lenni. anyám beleszeretett egy orvosba. anyám elvesztette az eszét. anyám azon a télen megtermékenyült. tél volt, hideg volt, ünnepek voltak.

1974. december 24-e volt.

az apám átadta anyámnak a szükséges génállományokat, nem tudták mi lesz belőle, nem készültek rá, hogy érkezem. élvezték az ünnepet. tudattalanul ünnepelték, hogy megfogantam.

1974. december 24.

nevezetes dátum. anyámnak is, nekem is, talán az apámnak is. a szüleim végleg elvesztették az ártatlanságukat, én pedig bűnben foganva, eleve elkárhoztatva indultam neki a következő néhány hónapnak, földi paradicsomom első állomására, az anyaméhbe. nem tetszett az a hely. biztos, hogy nem tetszett, mert korábban jöttem, mint ahogy vártak.